Thrash-ortodoxia: Slayer - Repentless

Nehéz lenne a metál-színtérről olyan bandát mondani, ami több mint harminc éve, következetesen megy a maga útján, kompromisszumok megkötése nélkül, a korai hangzás-, és szövegvilág megújítását, megreformálását részben, vagy teljesen mellőzve. A Slayer azonban ilyen banda, nehéz lenne tagadni. Legújabb stúdióalbumuk, a Repentless hallgatása alatt felgyülemlett gondolataim és érzéseim elfogultságtól sem mentes krónikája következik.

Abban a korban, amikor szinte minden szórakoztatóipari ágazatban, filmtől a színházon át egészen a pop-, és rockzenéig mindennapos kihívás a közönség már-már falként magasodó ingerküszöbének átlépése, amikor a Cirque de Soleil-t megszégyenítő, zenekarokhoz, önálló előadókhoz köthető színpadképek és koreográfiák turnéznak a nagyvilágban, akkor - lássuk be - nagyon tökös dolog minderre szarni, de magasról. A Slayer pedig ezt teszi. Persze nem érdektelen egy Slayer-színpadkép sem, nem erről van szó, de következetesen azok között a keretek között marad mindez, ami a lényegről, magáról a zenéről nem tereli el a figyelmet. Az 1981-es alapítású banda (Hanneman, King, Araya, Lombardo) oroszlánrészt vállalt a Thrash metál műfaj alapjainak a lerakásában, és kisebb megingásokat nem számítva (90-es évek) következetesen maradt az alapoknál. Ezeket az alapokat erősítgette meg aztán statikailag, üzletileg, a műfaj íratlan szabályait mindig szem előtt tartva, melynek következtében a szakma csúcsáig meg sem állt.

Advertisement

Személyes történetem a Slayerrel egy eredeti Show no Mercy albummal kezdődött, kamaszkori beleszerelmesedésem a gitározásba pedig egy Show no Mercy tabulatúra füzettel gyarapította az otthon már meglévő szakirodalmat ( Muszty-Dobai). Persze aztán a legtöbb témába beletört a bicskám, emlékszem, sokat gyakoroltam a Black Magic kezdő futamait, kevés sikerrel. A 80-as 90-es években nem volt olyan srác sehol a világon, aki ne kacérkodott volna a Slayer muzsikájával, legalább egy-két dal meghallgatásának erejéig.

A Nirvana felbukkanásával a Grunge mindent lehengerelt, az Mtv gyakorlatilag nem, vagy csak alig játszott metál muzsikát. Ez aztán engem is elkapott, nem lettem gitáros, nem én lettem az új Kerry King, családot alapítottam, a Slayer iránti érdeklődésem pedig úgy tíz éve erősödött fel újra, nagyjából az éppen akkor elhalálozó Nu metál szétfolyásának és talajba szivárgásának idején.

Stílusok jöttek-mentek, de a Slayer túlélt mindent, és maradt ugyanaz, aki volt. Ez a lényeg. Mérföldköveknek számító lemezeket adtak ki, dolgoztak neves zenei producerekkel (Rick Rubin/Reign in Blood), és a kilencvenes évek néhány kísérletezősebb próbálkozását leszámítva, ortodox módon ragaszkodtak a klasszikus stílusjegyekhez, és műfaji sajátosságokhoz.

Advertisement

Stílusosan, 2015 szeptember 11.-én adták ki legújabb, 11. lemezüket. Ez a két éve elhunyt alapítótag, Jeff Hanneman halála óta az első stúdióalbum.

A Repentless a lehető legszigorúbb értelemeben véve tekinthető hagyománykövetőnek. Semmilyen populáris elhajlás nem érhető tetten az album dalaiban, arról nem is beszélve, hogy a metál-színtér egyik legnevesebb és legkultikusabb producere, Terry Date bábáskodott az album munkálatai felett. Date nevéhez köthető a Pantera szentháromsága (Cowboys-Vulgar-Far Beyond), de olyan bandákkal is dolgozott együtt, mint a Dream Theater, a Mother Love Bone (!), a Soundgarden vagy a Prong. A Repentless pont úgy szól, mintha gyermekkorom kedvenc Philips walkman-jében krómos kazin hallgatnám a Reign in Bloodot. Egyszerűen kibaszott állat! Mindehhez a banda kőbe vésett dalképletei, az állandóság manapság ritkán tapasztalható érzetével. Menjenek az okostelefonok (azon hallgatom), meg az összes többi faszság a picsába!!!! Nem ehetek füstöltet, diabetesem van, háromszor járok ki éjjel pisálni, de a Slayer örök! Van ennél jobb érzés?

Advertisement

Egy ritkán eltalált dolog mindjárt sikerült is Date testvérnek! Ezt még a felügyelete által felvett albumok zömére sem mondható el: úgy szólnak a cinek, hogy kihegyesedik tőlük a mellbimbóm. Lángra kap a fanszőröm. Erre sok fan kiveri majd, főleg akik bakeliten veszik meg a lemezt. A kilencvenes évek eleje óta nem hallottam ilyen szépen sziszegő cineket! Szinte látom magam előtt Lombardo Bostaph mestert, térben elhelyezve, munka közben. Nyálzom mintha elemet nyalnék!

A címadó dalhoz készült klip kissé zavar, no nem a brutalitása miatt, hanem sokkal inkább a filmes trendek előtti megrogyás okán. Ennyi vért és erőszakot 15-20 éve szívesen láttam volna Slayer klipben, de nem most, amikor minden szájba baszott, hitvány klipben vér és erőszak van. Sebaj, a betonvas egyszerűségű, extra-gyors riff nem feledteti el velünk hogy kiknek a vendégei vagyunk! :D

Az album összes dala kőmerev, száraz, és 100%-osan Slayer. Nem szívesen mondom ezt - hiszen ezt a lemezt mindenkinek hallania kell - de aki a Thrash metállal szeretne ismerkedni, az ne ezzel az albummal kezdje. Itt haladóknak kevert anyag árad szét, olyan magasságokban, hogy bizonyos lépcsőfokok megtétele nélkül képtelenek lennének egyesek felvenni, és emésztgetni az itt hallottakat.

Advertisement

Az albumot nyitó Repentless mellett számomra nagyon meggyőző volt még az Implode, a Chasing Death, a Piano Wire (ennek az énektémája Hetfieldet idézte) és az Atrocity Vendor, de igazából nincs üresjárat az albumon. Extra száraz, barátságtalan, dogmatikus, metál-fundamentalista, ortodox thrash-remekmű a Slayer új albuma. Tom Araya mester sem véletlenül néz ki talán úgy, mint egy görögkeleti pátriárka.

Advertisement

Kíméletlen, letisztult, csontszáraz lemez ez, a pre-faszhelikopteri időkből, a ma emberének.

Share This Story